A Mezsgye egy újabb ékes példája annak, hogy itthon is jelenhetnek meg nagyszabású zsánerképregények, ráadásul hazai alkotóktól. Az első kötet leginkább amolyan világbemutató, amely a szerepjátékokból ismerős küldetésnarratívát ülteti a lapokra egy nagyívű történet bemutatása helyett. Ám a koncepció, a látványvilág és a bevezető kötet sajátos hangulata önmagában is van annyira vonzó, hogy a mihamarabbi folytatásra éhesen érjünk az utolsó oldalakhoz.
Szerencsére manapság már nem kell kizárólag a külföldről importált művek között válogatnia az egyszeri képregényolvasónak, hiszen
már évek óta folyamatosan jelennek meg hazai alkotók jobbnál jobb munkái.
Ráadásul nem csupán a szerzői, de a high-concept zsánerképregények területéről is. Elég csak a Nyugat + Zombik őrült kávéházi zombihentelésére vagy a magyar folklórt a Hellboy-jellegű fantasy-horror hibriddel keverő Az utolsó előtti huszárra gondolni. Ám éppen ez a két szóban forgó kötet és születési körülményeik mutattak rá a magyar képregénykultúra múltban gyökerező, de mindmáig érezhető problémáira is.

Nálunk ugyanis történelmi okok miatt nem alakult, nem alakulhatott ki az a fajta képregénykultúra, mint például Franciaországban vagy Olaszországban. Kezdve onnan, hogy az átkos idejében a képregény megvetett művészeti formának számított, ezért a szocreál kultúrpolitikának megfelelően adaptációkon kívül nem igazán készültek szerzői, pláne nem műfaji munkák.
Így pedig a képregényipar, mint olyan, nem alakult ki, vele együtt pedig az olvasóréteg sem.
Ennek káros következményeit kemény küzdelmek árán, de mára azért már valamelyest sikerült korrigálni, és az itthon kiadott képregények száma évről évre javuló tendenciát mutat. De nemcsak a mennyiségi, hanem minőségi fejlődés is szemmel látható, mint ahogy egyre változatosabbá vált a kínálat is. Számottevő képregényipar híján – ideértve a kizárólag képregényekkel foglalkozó kiadókat, valamint a finanszírozási és terjesztési infrastruktúra hiányosságait is – a magyar alkotóknak nehéz dolguk volt, ha a külföldről beáramló comic-óriások címeivel akartak szembeszállni.

Az elmúlt 10-15 évben elterjedt közösségi finanszírozás azonban új utakat nyitott a magyar képregényesek projektjei előtt is. És itt kanyarodunk vissza a korábban említett két címre. Mind a Nyugat + Zombik, mind Az utolsó előtti huszár olyan kulturálisan beágyazott koncepcióra építette a potenciális sikerét, amelyek nagyon jól rezonáltak a magyar képregényolvasói közeggel.
Mindkét képregény megszületéséhez hozzájárult valamilyen közösségi finanszírozási platform,
ám a hasonló projektek iránti bizalmat egyiknek sem sikerült erősítenie. A Nyugat + Zombik jókora csúszásokkal és finoman szólva is hiányos kommunikációval született meg végül, míg Az utolsó előtti huszár többnyire a célkitűzéseknek megfelelően (bár szintén csúszásokkal) érkezett, de a folytatási kísérletek sajnálatos módon elhaltak. Mit tehet tehát az az alkotó, aki hasonló high-concept képregényötletet dédelget, de nem talált megfelelő kiadót, és az online finanszírozási kampányokkal szemben bizalmatlanná vált közönséget sem szerette volna terhelni? Például kiadót alapít és a saját kezébe veszi a sorsát, mint ahogy tették azt a Mezsgye alkotói is.

A Mezsgye ötlete Szegedi János Péter játékfejlesztő (The Incredible Adventures of Van Helsing, Warhammer 40000: Inquisitor) fejéből pattant ki, alkotótársként pedig maga mellé vette a gyerekkönyveiről és képregényeiről is ismert Lakatos Istvánt (Dobozváros, Lencsilány).
Lakatos ezúttal az íráson túl a grafikai munkákban nem vett részt,
helyette az a Kovács Péter rajzolta a kötetet, aki több társas- és kártyajátékot illusztrált, számos könyvborítót köszönhetünk neki, nem mellesleg pedig Alfabéta-díjas képregényalkotó is.

A Mezsgye bemutatkozó darabja elsősorban a történet alapjául szolgáló világ bemutatására fókuszál. A Mezsgye eredete vagy kiterjedése nem ismert, csupán annyi, hogy folyamatosan változik és feltehetően kozmikus eredetű.
Az életveszélyes anomáliákkal megszórt térség rejtett kincsei után a poszták kutatnak,
akik egy-egy halálos csapdának áldozatul esve sem törlődnek végleg az univerzumból. A Mezsgye határán növő fáról ugyanis újrateremnek, hogy regenerálódás után folytathassák munkájukat. Két ilyen poszta küldetésével nyit a Mezsgye első kötete, hogy aztán később egy szereplőpáros-váltás után megismerkedhessünk a Mezsgye szélén álló Kamberg városával – a valódi főszereplő úgyis a város és maga a Mezsgye, bármennyire is közhelyes ez. A mufurc, kiégett Kane és a fiatal, lelkes és nyurga Tomek a fizetségüket igyekeznek felvenni egy elvégzett munka után, ám a környék ura, Kaiser Hannibal újabb küldetést bíz rájuk: nézzenek utána, mi járatban az a bazinagy pók a város szélén.

A Mezsgye első pillantásra is jól felismerhető inspirációforrásokból táplálkozik, ám sosem tűnik olcsó utánérzésnek. Kezdetnek ott van egyből a címadó terület, amely nagyban hasonlít a Sztrugackij testvérek Zónájára a Piknik az árokparton című regényükből, amiből Tarkovszkij készített adaptációt Sztalker címen (később pedig nagysikerű videójátéksorozattá vált). De ugyanúgy érezhető Robert E. Howard, a Korcsmáros György-féle Rejtő Jenő-képregényadaptációk, és a D&D-gyökerű szerepjátékok hatása is. A Mezsgye epizodikus jellege, a város életéből merített szemelvények, a játékokból ismerős küldetésnarratíva és a respawn-jelenség is előrevetíti, hogy
itt nem feltétlenül kell elvárni a hagyományos történetmesélés szabályait.
Sőt, egyelőre a város, a főbb karakterek megismerésén és egy nagyobb kalandon kívül nincs is igazán klasszikus értelemben vett sztorija. Ami persze egy ilyen jellegű képregénynél nem is feltétlenül probléma, viszont már a kezdetektől jól kommunikálja azt, hogy mit is lehet majd tőle elvárni a jövőben.

A Mezsgye még sztori nélkül is kellően lebilincselő hangulattal bír, amelyhez csak hozzátesz az eddig megismert világ bizarrsága, valamint a dark fantasy, a weird, a horror és a fekete humor vegyítése. A képregény minden egyes oldalán tartogat meglepetéseket, legyen az akár egy váratlan esemény, egy fordulat, egy furcsa lény, egy ismerős alak, vagy csak valamilyen apró vizuális részlet. Kovács Péter rajzai ugyanis hihetetlen részletességgel mesélnek a Mezsgye mindennapjairól.
Minden panelen megbújik valami érdekesség, sosem érezni azt, hogy elnagyolt lenne az ábrázolásmód.
A hátterek és a karakterek pedig mintha külön síkokon léteznének: a figurák gyakorlatilag leugranak az oldalakról, míg a világukat jelentő környezet szinte egybefolyik a papír anyagával. A grafikai megjelenítés ráadásul úgy is éles kontrasztot tükrüz, hogy a karakterek ábrázolása egészen komikusan stilizált és eltúlzott, míg a hátterek meglehetősen komor miliőt árasztanak, akár olyan rémálomművészeket is eszünkbe juttatva, mint Zdzisław Beksiński vagy H. R. Giger. Kovács vizualitása pedig végig következetes és szemkápráztató marad, amiért akár önmagában is megéri kézbe venni a kötetet.

A fentiekből is látható, hogy a képiségen túl más emlékezetes tulajdonsága is bőven akad a Mezsgyének. Ami viszont talán a legfontosabb, hogy ebből az elsőre furcsának tűnő katyvaszból egy igazán élvezetes zsánerképregény született. Ambiciózus vállalás, amely első körben a káoszból teremtett világával igyekszik lenyűgözni, ám remélhetőleg a későbbiekben kicsivel több sztori és mélység is megcsillan a lapokon. Néhány szórakoztató kaland legalábbis minden túlzás nélkül elvárható – ezek pedig nem érkezhetnek elég hamar.
Borítókép és fotók: a Mezsgye weboldala